Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2015.12.20

Pokolgép - Mindhalálig Rock and Roll!

 


A háború gyermeke, mesét nem hallgatott, 
Azt szerette, ahol bárki meghalhatott


Titralon? Mitralon?! Pit-ra-lon! Az a neve, a márkája. Arcszesz volt régen. És azt tudod mit jelent, hogy "talpig vasban"? A vas, az a fegyver. Magyarázta az új gyerek, aki messziről jött, és aki pár évvel később velünk fejezi majd be a felső tagozatot. Akkoriban borult körülöttem Heal the World-be a világ, ami... hát megviselt. Az új gyerek szegecses bőrdzsekit hordott, a haja az arcába lógott, azon keresztül nézett bele mindenki szemébe, miközben az egyik kezével végig vezényelte a mondandóját. Olyanokról mesélt amikről mi azelőtt nem sokat hallottunk, és szinte bármit be tudott szerezni, ami aztán vagy működött, vagy nem. A száraz kenderszerű valami amit állítólag a cigi köré tekerve kell elszívni, valószínűleg több millió tüdősejt végeleges pusztulását okozta egyetlen slukkjával, és csak rosszabbul lettünk tőle. Fájt, szúrt és égetett, ezen kívül semmi, csak a kiűzhetetlen szag maradt utána a nappaliban. Viszont egy doboz cigiért bármikor, bárkit felhívott, és mondott mindent amit csak kértünk tőle. Pontosan elmagyarázta hogyan kell Molotov-koktélt gyártani, és úgy általában tudott néhány érdekességet a mindenféle fegyverekről. Úgy tűnt, számára ezek nem csak hasznos, inkább szükséges információk a mindennapokhoz. A háború gyermeke, na nem ő volt, de az volt a kedvence, és ő zúdította ránk az addigi összes Pokolgép albumot. 


A ruhám bőr és nem ballon...  

 
Mi ilyen egyszerű póló-nadrágos gyerekek voltunk, neki meg címeres fém övcsatja volt. Rajtam még pár évvel később is enyhe megrökönyödéssel fogadták a fekete cuccokat a zenekarok rányomott képeivel. Sokkal-sokkal később lett csak bőrdzsekim a Dohány utca pincéjéből. Ez nem is igazi bőr, ez PVC. Az igazi bőr nem ég. Itt az öngyújtód? Így hogy rajtad van? Mondom, hogy bőr, ha azt mondod a bőr nem ég, akkor nem gyulladok ki. Végül is fizika órán vagyunk, mikor kísérletezzünk ha nem most? Igazi. Milyen fontos kérdés volt ez mindenben. Rocker vagy? Egyébként igen. Akkor is ha nem tudom milyen évben melyik albumról szólt a B oldal 4. száma, igen, akkor is ha nem ismerem mert nem is éltem még, igen. Rocker vagy. Igen, akkor is ha azt hiszed azok mind szakadt, koszos, csöves alkoholisták, igen akkor is ha van néhány élethelyzet amivel ezeket a sztereotípiákat erősen alátámasztom, hát ja, igen. Pesti vagy? Nem, nem itt születtem, itt csak éltem, élek még néha, úgy teszek többnyire, nem, nem ismerem, nem tudom mivel merre. Pesti vagy. Nem, csak onnan jöttem, oda járok, nem, nem gondolok rólad semmit mert te nem. Nem, én tényleg sehova. Törzsgyökeres sehonnai vagyok. 


Messze a Föld és messze a hívó ég


Messze a szülőváros, ahol véresre verték akit templomban láttak. Messze mint a másik város, ahonnan az első emlékek valóak, ahol titokban kereszteltek. "Csapzott madár, fáradt, gyönge szárny, lombtalan ág fújta el." Hallgattam sokat. Ismerem én azt a madarat. Kopár hegycsúcsok takarják előle a napot. Mindenhonnan süvít a szél. "Itt nincs helyed, támad már a tél..." Mindig menekülni. Látod a város felett lebegő szmogfelhőt? Na most épp előle futunk. Hiányzik az neked? Nem tudom. Tényleg, mi hiányzik, ki hiányzik onnan? Utcák amiken nem jártam még, arcok amiket fel kell ismernem, emlékek amiknek rég lefoglalt helyei üresen várakoznak. Az utolsó merénylet - az utolsó évem itt nélkülük. "Dalra már nem emlékezel." Ó dehogynem! Mindre. Mióta kőröznek azok a sólymok, de egy se támad igazán. Táncolnak. Elfáradnak, éhen vesznek mind ha elég sokáig szól a dal. Éles a csőr, kopik a hegy, fehér napnak fagyos fénye világít a köd felett. "Áldozat vagy, könnyű, védtelen..." Az bizony. Kis törékeny, reszkető, tollhalom. Figyel a fáról, néz fel a porból. Bárhova eljuthatnának, mégis itt vannak. Mintha ők is mind valamire várnának. Dobom a morzsát.


Testemen a jel,
Mely belém égett,
Nincs helyem,
Én nem nyughatok.
Hogy más legyek,
Tudod, azt nem tehetem,
Más zenét én nem játszhatok.


Jel? Milyen jel? Hallottam már valakitől, hogy "én vagyok a jel, nem hagylak el...". Az Bonanza. Ja, bocs. Mit jönnek itt állandóan ezekkel a jelekkel? Figyeld, keresd, hidd el! Mit? Hol? Minek? Azt mondja az új gyerek, hogy a rockerek tetoválva vannak. Mind egy szálig. Virágporból. Tűvel szúrják bele, bele a bőrbe a festéket. Ezért mondják, hogy ki van varrva. Talán egy fekete madár, a nap... nem is tudom... egész életen át egy kép... Nem, nem kép, jel! (És miközben ezt mondta már a két ujja között tartotta a láthatatlan pálcát, hogy egészen pontosan megérthessem a különbséget.) Ami változatlan, és aminek a bőrömön kellene maradnia? Nem hinném, hogy lenne ilyen. Milyen lehet az az egyetlen jel, ami mindent elmondana rólam? Mikor fogom tudni mi lenne jó nekem? Ott a színpad előtt állva, ott eléggé szoktam tudni. Ott néha belepengetek a gitárba, rácsapok a cinre, mikrofonba eresztem a hangom. Ott valami történik. Ott rezeg, ott rezonál, ott áramlik belőlem, belém, rajtam keresztül, valami erő. Jel. Milyen jel? Kell itt lennie rajtam valahol egynek, csak nem látom. Mert a többi mind igaz.


Altatnak, de nem vagyok álmos, 
Úgy fizetek, hogy nem vagyok sáros.


Ha közel laksz az iskolához, és a szüleid nincsenek otthon, hozzád járnak fel a többiek. Ami elég kényelmes. A szomszédok szemmel tartanak. Nézik az emeletről zuhanó lángoló szemetest. Még szerencse, hogy azt nem láthatták mennyi minden folyt végig a matt fehér, enyhén márványhatású, bézs színű fugával illesztett járólapon, ott a fürdőszoba ajtó előtt. Bezzeg ha én mentem valahova, mindig képes voltam addig eljutni, hogy élesedjen a homályos kék felirat előttem, és ki tudjam olvasni belőle, hogy: Alföldi porcelán. Az új gyerek sem lakott messze tőlünk. Egyszer voltam náluk. Az apja észre sem vett. Üvöltöztek egymással, aztán elkísértem az üvegvisszaváltóig. Kipótolta az összeget, hogy tudjon mit hazavinni. Vannak hátrányai is annak ha mindenki tudja hol laksz. Amikor váratlanul megjelennek az ajtó előtt ketten. Apám persze pont itthon van. A barátaim. Nyilván. Csak rájuk kell nézni. Olyanok mint akikkel együtt szoktam lógni, csak tíz évvel idősebbek, és fél méterrel magasabbak. Sürgős megbeszélnivalójuk támadt, kicsit távolabb, és sokkal halkabban. Az összes pénzem elvitték. 


"1989-ben Magyarországon 5800-an lettek öngyilkosok.
Ebből 2000 a fiatalkorú. Ezzel világelsők vagyunk."


A dal érted él. A címe a dalnak ami megkér rá szépen, hogy ne öld meg magad. Nem tudom. Én úgy emlékszem azokra az időkre, hogy ha valakinek anyja és apja is volt, akkor legalább egyiküknek alkoholistának, gyógyszerfüggőnek, vagy idegbetegnek kellett lennie. Akik ez alól kivételek voltak olyan gyanúsan normálisan viselkedtek, hogy a többi gyerek rajtuk vezette le az otthonról hozott problémáikat. 89 környékén lehetett, mikor először akartam lelépni otthonról. Nem is emlékszem miből lett annyira elegem, bár tudnám sorolni a lehetséges okokat. Azt mondták mehetek, nem számít, csak ne féljek a sötétben egyedül, ne lepődjek meg ha szörnyű ijesztő dolgokkal találom magam szembe az utcán. Messze voltam még a fiatalkorúságtól, de kezdtem megérteni, hogy a családi összetartó erő egyik legerősebb formája a félelem lehet. Félelem attól, hogy mi bármilyen rosszak is vagyunk egymáshoz, a kinti világ még ennél is gonoszabb és kegyetlenebb tud lenni. Innen nincs hova. 


Irgalmat ne kérj, áldást ne várj,
Emeld fel a hangod, vagy elsodor az ár!  


Emeltem. Kényszerítsd életre az öngyilkos generációt, és mikor szenvedni látod, csak tegyél úgy mintha közöd nem lenne hozzá. Nem te voltál? Te voltál de volt rá okod, mentséged, magyarázatod. Nem te voltál. Csak láttad, hallottad, tudtál róla, és nem tettél ellene semmit. Nem érted, most sem érted, még mindig nem érted, hogy ez nem magánügy. És azokban az időkben amikor ezek a gyerekek megérzik, hogy ennél több járt volna, mikor visszakövetelnék a világon a gyerekkorukat, akkor jönnek ezek a ronda rock-metál bandák, akik olyan szörnyűségekről énekelnek, hogy "ne ássunk sírokat" meg hogy "szeressétek a gyerekeket". Rossz hatással vannak, ez nyilvánvaló. Azt mondják vedd fel, fest be, szaggasd meg, fordítsd ki, mutasd mi van belül, legyél hívő, ateista, sátánista (Isten nem önérzetes), ismerd meg milyen érzés tartozni valahova, keresd meg aki szerinted most vagy, mert innen még bármerre vezethet út. Na a halál, az eléggé egyirányú. (Általában és részben.)


Így lettünk mi megátkozott nemzedék


Írta Nagy Feró. Próbálta ő azt is elmondani, hogy a verés nem a nevelés eszköze, de évtizedekkel később sem értik mit jelent az hogy: semmilyen formában. Azt gondoltam, komolyan azt gondoltam, hogy a szíjjal verés csak száz éves regényekben létezhetett, mégis egy pillanat alatt felismertem a nyomait mikor először láttam. Magas, erős gyerek, mint a katonák, rövid haj, szögletes arc, rideg kék szem, eleinte tartottam is tőle. Odacsap, meghalok. Csak átveszi a pólóját. Senki sem szól. Az egész háta, a tarkójától a dereka aljáig végigverve, ők meg úgy tennének mintha nem is látták volna. Bennem egyik gondolat sem ért a végére, mert az a kérdés nem akart mérlegelni semmit: Téged vernek? Apám. Néha. Mondta, mintha nem számítana. Szólnom kell neki hogy... Hogy mit? Hogy ne hagyja? Hogy igenis számít? Hogy rossz emberekből nem lehetnek jó szülők? Szerintem tudja. Mit tehetne? Adja vissza? Menjen el? Ne szeresse? Talán ezért nem kérdezték a többiek, ők már értették. De te csak a kezedet használod. Mennyivel különb ember vagy! Csak amikor megérdemli. Mert te azt tudod mikor van. Neked is hasznodra vált. Mert olyan nagyszerű felnőtt életed lett, komplexusok és függőségek nélküli, körülnézel és azt látod igen, itt minden a legnagyobb rendben van. Végül is, nyoma sem marad. A bőrén. És mire felnő, hálás lesz majd érte. 


Milyen Isten képes rá,
hogy kétszer is elveszítsen?


Valamiért azt gondoltam később már nem fordulhatnak elő ilyen hívások, hogy leugrott, meg hogy kilépett elé. Valójában soha, senkiről nem hittem el, hogy képes lehet ilyesmire. Mégis ott állok a fekete bőrkabátok között. Nézem a lányt, és azon csodálkozok, hogy lehet ennyire erős. Mert ő itt most az egyetlen, aki tényleg egyedül van. Csendes, kisírt szemekkel, szebb mint évekkel ezelőtt, mikor először láttam. Mikor elmesélte hogy beleszeretett egy óra alatt, pedig már menyasszony volt, esküvő előtt. Vele maradt, vele aki nem vette feleségül. Itt van egyedül. Mit mondjak neki? Azt kell mondanom amit a többiek. Állni, sorra kerülni, mondani a szülőknek, aztán tovább menni és mondani neki. Nem tudom mondani. Az a szó semmit sem jelent, én meg el akarom mondani mennyire... hogy annyira... sajnálom. Nem őt, nem úgy, nem tudom hogy mondjam. Sajnálom. Sajnálom, hogy megtörténhetett. Sajnálom, hogy soha nem volt egyetlen olyan tettem vagy mondatom. Sajnálom, hogy most se tudom mondani amit kellene. 


Állni fog a fémzene temploma


Írta Nagy Feró. A nagymamák tervezgetik folyton a saját temetésüket. Engem nem igazán érdekel. Csak mikor ezt hallgatom, Bon Scott emlékére. Elég valószínűnek látszik, hogy fél perccel a klinikai halál beállta után már térdig gázolok a sós vízben egy gitárral, és éneklem az Everything about you-t. De ha elképzelem a temetésem... hát, remélem senkinek nem kell majd kényelmetlen ruhákat felvennie. A legjobb barátom szerint a madarak félelmetesek. A varjak évről-évre egyre nagyobbak lesznek. Dehogy, csak tudod ami gyerekkorunkban még olyan nagynak látszik, az később... ja, hogy most még nagyobbak... aha, ...hát talán nem is nagyobbak csak... de baszki ezek tényleg minden évben egyre nagyobbak! Jön majd még egy január, meg még egy február, kővé fagyott hó lesz mindenütt, és felcsipegetnek minket az útról. Az vagyok. A madár. A morzsa. Meg aki a padon ülve dobálja.  


Mondd hol van a szó, amit nem mondtam el,
Amit érzek belül,
Egy egyszerű, tiszta, őszinte szó.


Mikor nagyon kellene mondanom, ezek a szavak elmenekülnek előlem. Ismerem őket, tudom hogy vannak, látom őket ahogy ott futnak ki a világból mikor szükségem lenne rájuk. Néha meg csak úgy kicsúsznak félmondatokban, hiába kérem őket, hogy most inkább mégse. Hangszálam se rezeg, a számat se nyitom, olyankor az arcomra másznak és megmutatják mit gondolok. Nehéz velük. A Pokolgép dalokban valahogy mind jó helyre kerültek. Semmi bonyolult, csak kimondják amit ki kellett volna mondanunk. Akkor és azoknak, akiknek hallaniuk kell. Egyenesen, tisztán és érthetően. Nem nehéz ez, csak amikor meg kellene tenni, csak akkor nem szokott sikerülni. Vannak ezek a dalok. Túl akarnak élni mindent. És vannak a dalok, amik azzal teljesednek majd be, hogy már nem lesz egy sem, akikről, akiknek szólhatnának. 

 

Ítélet helyett
    
Vadnak születtünk, az utca nevelt,
Senki nem vigyázott ránk.
A beton házak között nem várnak csodák,
Így lettünk mi megátkozott nemzedék.


Soha nem láthattál könnyet a szemünkben,
Ha volt is, észre sem vetted.
Ha féltünk, egymástól vártunk biztatást,
Így lettünk mi megátkozott nemzedék.


Vadnak születtünk, az utca nevelt,
Senki nem vigyázott ránk.
A beton házak között nem várnak csodák,
Így lettünk mi megátkozott nemzedék.


Ítélet helyett
Én nem vádolok senkit
Nem is kérhetem,
Hogy szeressetek.


Ítélet helyett
Nézz önmagadba, téged 
Az sem érdekel,
Hogy mi van velem.


Ítélet helyett
Nemzedékemért csak 
Annyit kérhetek,
Hogy szeressétek a gyerekeket!


Így lettünk mi megátkozott nemzedék.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 



 

 

 

 

 

.
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.