Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2015.09.30

Hol játszol? Kiscsillag?

 
 
 
 
 
 
Egyszer egy nap ráébredtem, hogy nincsenek zenéim. A munkahelyen egész nap rádió szólt, nálam meg unottra hallgatott válogatások mentek, semmi sem tetszett, valami újra volt szükségem.  Komolyan aggasztott a gondolat, hogy talán a korom miatt (ami évszámokban volt vagy 24), eljutottam arra pontra mikor már nem fogom érezni egyetlen új dal hallatán sem azt amit valamikor régen. Talán olyan lettem mint Stan abban a South Park részben, mikor már bármit tettek elé azt szarnak látta. Mások meg nem. Vannak akiknek a rádióból is szól a kedvenc számuk, akik az enyémet játszották valahol haldokolnak. A legújabb bandák jól futnak most is, a legfrissebb slágerek kifogyhatatlanok, még a régi bandák új számait se tudom megszeretni, kiégett bennem a dallamrelé. Valami kell hogy szóljon a hazaúton, mert úgy szebben suhannak mellettem a fák, és könnyebben jönnek elő a képek. Tekergettem hát a sávokat, valamire amit szeretni nem, de megtűrni még képes lehetek. Váltani, váltani, váltani, riff... Riffek! Nem ismeretlen a hangzás, de a dal az teljesen, és jól szól, milyen jól szól, lüktetés, rock and roll, én meg jó helyen vagyok, talán még képes is leszek azt ami nekem vissza van... hát valahogy elviselni.
 
 
Mert valahogy el kell viselni, és annyira fárasztó volt már félni. Úgy megörültem az új felfedezésnek, hogy komolyan fel sem tűnt, milyen ismerős az énekes hangja. Mert hát hol érdekel ki vagy ember, ha ilyen zenét játszol, lehetsz nekem bármi csak lélegezz! Akkor tényleg csak ez számított. A dal egyébként szegény Jávor Pálról szólt, akit már szinte így ismeretlenül is sajnálni kezdtem. (Oh, most nézem színművész úr! Nahát pedig mennyi fekete-fehér filmet láttam. Így képről megvan de tényleg.) Már szinte kezdtem elfelejteni milyen jó is kiengedni néha azt a naponta kikötözött egyetlen leghangosabb énem, akit azért őrizgetek így bent, nehogy a valódi őrültekkel kelljen neki is találkoznia. Ki játssza ezt a dalt, kik vagytok, hol vagytok, mit tudtok még? Twinkle, twinkle, little star... Ez volt a pillanatnyi állapotomra ható lehető legpontosabb megnevezésük. Sötét égboltom, apró fényessége.
 
 
Azt hiszem azért maradtam ki a nagy Kispál korszakból, mert tizenévesen bármit is hallgattam tőlük az volt az érzésem, nekem sose lesz ehhez elég borostám. Aztán azok a hírek jöttek, hogy feloszlanak, összeállnak, feloszlanak, ettől meg csak ásítozni tudtam, és inkább beletörődtem hogy akkor én már lemaradtam erről. A PUF-ról meg mindenképp, szerintem többet olvastam róluk, mint hallgattam őket. Viszont így együtt olyan dalokat raktak össze, amik valamiféle egyensúlyban vannak önmagukkal. Kicsit szabályosabbak is ez igaz, talán ettől is lettek könnyebben befogadhatóak zeneileg. A szöveg azért most is tarkón vágott néha, szerintem  már sohasem fogok tudni enni benzinkútnál. De tényleg, kinek jut eszébe ilyen, hogy húronként pengetve lassú kis köröket formál az akkordokból, aztán egy nagy levegő után....nem, nem én erről még írni sem tudok úgy hogy aztán ne tépje le magát a betű a lapról. De még első hallásra is beveszi a gyomrom, főleg a slágergyanús részeket, és el kell ismerni, hogy a szöveg már szépirodalmi szinteken tombol a hányások, dugások, meg az ondók felett. 
 
 
Nem mindegy mikor születik a dal a világba, én is épp csak a végére kapaszkodtam fel ennek az albumnak. Még nem tudtam merre tart, ők meg már rég megérkeztek, de ugyanaz a vonat. Megyünk Hegyaljára! Várok a színpad előtt, jönnek a lányok. Valahol legbelül sírok, mikor rájuk nézek és az jut eszembe: gyorsan vegyetek fel valamit mert megfáztok. Zavarba ejtően kedvesek, színes buborékokat fújnak... Megfogadom, hogy ez lesz az utolsó fesztiválom, aztán választok valami koromhoz illő kikapcsolódást. Itt hallottam először a második album dalaiból párat, és úgy gondoltam a kandalló előtt a hintaszékben még megismerkedhetnék a többivel. Az utolsó koncert után a folyó mellett fekve várni a napfelkeltét, "na az nem lesz többé soha" már nekem. Ehelyett viszont lefeszítettem magamról az összes "nehézbörtönsúlyzót" mert elég volt nekem már csak magamat is vinni.
 
 
Haza kell mennem "Jó napot" világba, ahol a szerelem csak a szomszédból lehet hétköznapi idill, és csak akkor tart örökké ha a feltételes módból sosem lépünk tovább. Hogy fogom kibírni? Én sehogy! Velem egyébként is másképp lesz, kivétel vagyok, kivételesen kivételezett, a világom rózsaszín ködfelhős, orgonaillat-virágos, csak a ruháim szürkés-feketék, csak a hajam füstszagú néha. Én döntöm el hogyan alakul az életem, én döntöm el, hogy eldöntöm, és úgy is lesz ahogy majd döntök, mert jól akarok majd dönteni, és akkor ha jó döntéseket hozok, majd jól alakulnak a dolgok, ez ilyen egyszerű. Meg kell tervezni mint egy hosszú utazást, jó helyre kell jegyet váltani, tudni kell időben érkezni, és ez annyira nem is lehet nehéz, még talán nekem is sikerülhet, igen biztosan sikerülhet, látszik most is ahogy a pályaudvaron eldőlve alszok egy padon, hogy a legjobb helyre kerültem megint a legjobb időben.
 
 
Bármi történt (és a bármi alatt sokkal több jót kell érteni mint rosszat), a legőszintébben azt tudom énekelni a második albumról, hogy "én pedig egy halott vagyok, nagyon halott" pedig többségében élek, igazán élek. Ezért is érzem úgy, hogy tényleg elég hálátlan vagyok, próbálom ezt kompenzálni valahogy, csak tudnám mivel. A Kiscsillag is próbálja visszabillenteni az egyensúlyt, olyanokkal mint a  Russian in the school és mint mondjuk az Elegáns tűnődés, ami szerintem az öregemberek Dancing with myself-je. Olyan ez a felnőtt világ, hogy nevetni jókedv nélkül is lehet benne, ki kell ezt használni.
 
 
Azt hiszem vannak részeink, akiket magunk előtt is le kell tagadnunk. Nem úgy hogy hazudunk magunknak, vagy nem nézünk szembe vele, hanem úgy hogy igen, hát itt vagy, de éppen rosszkor, és bármilyen jó is vagy, rosszkor nem jöhetsz. Idővel, határozott észérvekkel, esetleg empatikus ösztöneit is felelevenítve, ha a szükséges rálátást megkapja, annyira megértően áll majd hozzánk, hogy mindezért lassú kínhalállal vérezteti ki majd a lelkünket. Mert létjogosultsága van! Mi persze nem adjuk fel egykönnyen, nem is szabad, ettől kezd el hasadni a kép. Szerintem ilyenek a Kiscsillag dalok. Hallgatom, csak hallgatom, jó a szöveg, jó a zene, jól hangzik egyben, de a dalok többsége mintha eredetileg nem erről akart volna szólni.
 
 
Van bennük valami ami elő akart jönni, de úgy hogy ne lássák mások. Elképzelem a dalszerzők poklában Lovasit, amint folyamatosan kitörni vágynak belőle a szerzeményei, de mindegyik egy boldogságosan szép, lepkekergetős történetről szól, amiben a dugás összes szinonimájából csak a szeretkezésre jönnek ki rímek. Mit lehet tenni, ha mégis meg akarnak íródni ezek a dalok? Hagyni kell őket, aztán meg átírni a szöveget valami egészen másra. Ha még így is előfordul, hogy megússza a szöveg, legalább a végére mondjunk oda valami sípszóigényeset.
 
 
Kispáltól a Csillag vagy Fecske, Omentől a Valakit várok, Kiscsillagtól a Tudtam, hogy jönni fogsz. Várunk. Mind várunk. Mire várunk, kire várunk, miért várunk mi mind állandóan? Ha már mindenünk megvan akkortól is mire várunk még mindig? Melyik gén okozza, milyen evolúciós eseményekre vezethető vissza? Mitől nem teljesedik be soha ez az űr? Ilyen gondolatok után szokott eszembe jutni, hogy el kellene énekelnem megint a Somebody kill me please-t, amiben külön jól hangzik ha hamisra toljuk fel a pleaseeeee-t, és még a húrokat is tépni lehet hozzá.
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
...
 
 
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.