Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2016.02.28

Hobo Blues Band - De ki vagyok én?




Sohasem tudtam rock and rollozni én

Ha untuk a kocsmát, hideg volt, pénzünk se volt, olyankor mentünk könyvtárba. Ott találtam a Rolling Stones könyvet. Csak úgy teljesen véletlenül elém került, érdekelni kezdett, már csak azért is mert nem volt rajta a kötelező olvasmányok listáján, viszont olyannak látszott, mint amit nem hagyhatok csak úgy ott a polcon. Édes Anna, hogy pont téged nem érintettelek semmilyen formában! Ki gondolta volna, hogy téged húzlak a szóbeli érettségin? Kielemeztem én a botot és a vásznat helyetted Édes Anna, és gyötört közben a bűntudat, de miután végeztem Kunigundával elment a kedvem a regények szépséges nőalakjaitól, és inkább választottam ezeket a ráncos vénembereket helyetted. Pedig őket sem igazán ismertem. Két dal ugrott be a Paint It Black, meg a Satisfaction. Amikor a Jumping Jack Flash-nél tartottam, azt vettem észre, hogy már mintha jobban érdekelne ezeknek a daloknak a története mint maga a zene, és emiatt sokáig furcsán méregettem magam, hogy milyen ember lehetek én. Olyan aki gyakran érdeklődik róla, hogy mire való a játék, de sohasem tudta hogyan kell játszani?   


A főnököm utált, a lánya biztatott,
De ő se nagyon hitte, hogy Mick Jagger vagyok.


Én azért sokszor hittem magamról nagyon hasonlókat, még ha tudtam is, hogy nem igaz. Mert ahogy élek, az jaj milyen messze van a rock and roll sztárságtól! Iskolai könyvtárba járok. Hetes buszra várok. Utcán eszek. Játszóterek padjain ülök. Áruházak és gyorséttermek mosdóit használom. Hazafelé majd tanulok, ahogy mindig. Hallgatom a zenét, nézem az ábrát. Nézek ki az ablakon, látom az autók fényét, hallom a zenét, a fény is hallja. Nézd a prizmát, a fehér fényt ott bontja szét szivárványra! Varázslat. Törésmutató. Ja igen a törésmutató, az fontos. Képlete is van meg minden. Csak most épp zene úszik a suhanó képekre az ablakon túl, és jönnek ezek a történetek. Táblázatok. Mindjárt megnézem a táblázatokat is, csak kicsit az üvegnek döntöm a fejem, és végighallgatom ezt a történetet, mert szépek benne a képek, és kár lenne kihagyni, mert nincs hozzá folyamatábra, nem tudni hogyan aránylik a távolsággal, vagy a hőmérséklettel itt az abszolút vákuumban amiben utazom, és csak eddig tart, csak most van itt, soha többé nem látom ugyanezt. Aztán eszembe jutott az a másik könyv ami miatt beiratkoztam a könyvtárba, és attól kezdve nem érdekelt mi történik az ablaküvegen túl.


Mondd, kit érdekel, hogy ki vagyok én?

Amióta csak elkezdtem neveket rendelni az arcokhoz, pontosan tudtam kicsoda Hobo, mert láttam a színes lemezborítón a hosszú lilás-pirosra satírozott hajával, de nem tudtam ki az a Földes László mikor elkezdtem olvasni a Rolling Stones könyvet. Pedig akkor már tudnom kellett volna, persze az is lehet, hogy egyszerűen csak nem érdekelt ki írta, nem figyeltem fel a névre. Ezt a könyvet egy rajongó írta, és én, aki nem sokat tudtam azokról az időkről, a zenékről, vagy a bluesról, bekerültem a számomra nagyrészt ismeretlen dalok sorai közé, a koncertekre, a furcsa mozdulatokba, és csak akkor kerültem ki onnan, mikor le kellett szállnom a végállomás előtti-előtti megállónál. Ezek után természetes volt, hogy kölcsön fogom kérni a Guns n' Roses (Avagy a világ legveszedelmesebb zenekara) könyvet, mikor felfedeztem az egyik ismerősöm polcán. Hobo Doors verseit már én kerestem, a Doors filmre is kíváncsi lettem, és megnéztem a Kopaszkutyát, pedig nem volt bennem nagy érdeklődés az ilyenek iránt, hidegen hagytak az életrajzok, pont mint az útleírások. Én is születtem, én is meghalok, ha látni akarom elmegyek megnézem, ha messze van küldj róla képeslapot, engem azok a sztorik érdekelnek amik a lehető legtávolabb állnak a jelen időktől, a Föld bolygótól, vagy a való világtól, ha én valaha is írnék bármiről, annak köze nem lenne létező személyekhez, ismert korokhoz, hozzám, vagy a gondolataimhoz.
 

Ó igen, a gazember

Hallgattam a Moby Dicktől, hogy minden a nők miatt van. Azt írja a Rolling Stones könyv, hogy az Angie kicsit sem olyan mint egy Stones dal, ez egy lágy, és érzelmes, vagy lassú és nyálas, amit nem lehet úgy elénekelni, hogy ne legyen tőle az ember maga is lassú és nyálas, Jaggernek a színpadon mégis sikerül ezt leküzdenie. Hiszek a könyvnek. Ismerem az Angiet, tetszett a dallama, nem érdekelt miről szól, nem hagyott mély nyomokat bennem. Később azért próbálgattam az első pár akkordot, de nem éreztem túl nagy kedvet hozzá. Meglehet, néhányunk úgy születik, hogy már akkor tudja Beatles, vagy Rolling Stones, mielőtt még bármilyen zenével megismerkedett volna, mintha ez nem is csak a zenéről szólna. Én valahogy úgy lehettem ezzel, hogy inkább derüljön ki rólam a rossz oldalon, hogy tévedtem, mint fordítva. Utálok csalódást okozni. Később meg azt gondoltam, hogy ha ezt nevezik rossznak, akkor engem is nyugodtan nevezzenek csak annak. Feketére festettem a fehér falakat, tiszta ablaküveget, és a nagy vörös ajtót, elhaladó autókat, lányok nyári ruháját, és a zöld fűszálakat, de hallgattam Beatlest, Metallicát és Beatallicát, és akartam a Yesterdayt, a Michelle-t, a Come Togethert, és játszottam Enter Sandmant, Unforgivent, és szerettem a Hey Dude változatot, meg azt a Rolling Stones dalt amit Beatlesnek hittem, és a fiatal Marianne Faithfull énekelte fekete-fehérben, az a címe, hogy As Tears Go By. 

Ahogy felszáradnak a könnyek

Este van, a nap végére értem,
Gyermekek játszanak a réten,
Ártatlan mosolyuk nem felém száll,
Könnyeik felszáradnak már.

Pénzért minden nem kapható,
Az ő daluk nem eladó,
Amit hallok, az nem más,
Üres esőkoppanás,
Könnyeik felszáradnak már.



Bár én szerelemből játszom ezt a zenét,
Tudom, mire kellek, kinek és miért!


Hobo dalszövegeket is fordított, ami nekem azért jelentett sokat, mert az összes körülöttem létező emberrel ellentétben, én sohasem tudtam angolul, minden fordítói képességemet Böhse Onkelz szerzeményeken éltem ki, de nagyon érdekelt miről szólnak a dalok. Volt amelyik annyira, hogy a zenéből akartam megérteni, de szó szerint az eredeti szöveget érteni, nem tudom hogy gondoltam, de megpróbáltam. Volt amelyikről álmodtam hogy értem, és volt amelyiket annyira akartam magyarul énekelni, hogy nem érdekelt az eredeti szöveg, csak írtam rá valamit amiről szerintem szólnia kellett volna. Ez most plusz ötven évet fog jelenteni rajtam, de hozzá tartozik, hogy akkoriban dalszöveg fordításokat csak újságok majdnem utolsó oldalain lehetett találni, ahol az éppen aktuális popslágerek részesültek előnyben. Létezett persze szótár, lapozgatni kellett azokat, reménytelen küzdelmeim voltak velük. 


Viharban születtem,
Jó időre várok


A Hey Joe a basszusgitároknak egyedül is megy. Nem tudni ki volt az első, talán valahogy úgy történhetett, hogy elkezdték játszani, és utána nem lehetett abbahagyni, valaki mindig előadta valahol, biztos hogy jelen pillanatban is szól, és ott lépkednek a bundok a vastag fémhúrok alatt. Hobo lefordította, én így ismertem meg, és egyben azt is gondoltam, hogy ez a blues, hogy minden blues dal pont ilyen, amihez nem elég évtizedeket lehúzni ezen a bolygón, de meg is kell szenvedni hozzá minden egyes napot, vagy ha csak néhányat, akkor azokat nagyon. Távol álljon tőlem a blues! Távolabb ha mondom! A blues sötét és füstfelhős, tömény és fullasztó. Láttam milyen ha beborul az ég, a hegyoldalról néztem ahogy reszket alatta a város, vaku villan a kormos kőfalakra, nappalnál világosabb, valóságnál élesebb a kép  "...a szívemet adja vissza, ó a szívem" ezt dörögte rájuk az ég, és én a biztonságos távolamból is féltem, féltem, hogy ezt senki sem élheti túl odalenn. A blues szomorú és dühös, megvádol és rögtön ítél, egyszer ha valaki beleír egy bluesdalba örökké abból kísérted majd az embereket. Aztán ha eláll a vihar, akkor is ott kopog az eső az ablakokon, éjszaka tisztán hallható ahogy álomba sírja magát a háztető, az ereszen csordogál mint egy Guns n' Roses ballada utolsó utáni hanghulláma, patakok duzzadnak széles folyókká, azon túlról hallom: "Come on and cry me a river, cry me a river, I cried a river over you".

Talán csak a Bolond mulatságos, ahogy integet, hogy majd ír! Igen.
És nem felejt el semmit.


Miután felfedeztük magunknak ezt a legális melegedő helyet (könyvtár), a hosszú, hideg napokat inkább ott töltöttük, és nem csak könyveket, de magazinokat is találtunk, amik már így ránézésre is annyira irodalminak tűntek, hogy szerintünk még a tanárnőnk is helyeslően bólogatott volna, ha akkor látott volna minket. A mi irodalomtanárnőnk, akinek szépirodalmában bizonyos szavak egyszerűen nem léteztek, és aki ennek tényét hullámos piros vonalakkal jelezte felénk. Ezért, mikor a nagyon komoly irodalmi magazin egyik oldalán megpillantottam egy verset, a címe alá én már oda is képzeltem azt a piros hullámosat, mert ilyen szó, ha van is, márpediglen nincs. Az orgia. Remélhetőleg afféle költői képként adatott ez a cím, és a szavak orgiája, vagy a művészetek fenséges egymásba olvadása jelenik majd meg ezen cím alatt, más nem is lehet, különben rá nem kerülhetne ilyen oldalakra. Az elejét még tudom értelmezni persze bárhogy, mert hallottam én már valamit a metaforáról, meg a szimbolikus képekről, és rémlik, hogy létezik az allegória mint olyan, de mindezeket úgy tároltam az agyamban mint a dolgok, amik miatt a szavak nem azt jelentik amit jelentenek, és nem értettem, vajon mire gondolhatott a költő mikor azt írta "Csipkerózsika önmagával játszik". Akkor nekem volt egy olyan érzésem ott a könyvtárban, hogy tovább kell képeznem magam.


Nem vagyok senki, űzöm a vadat

De a hazai blues sokkal nehezebb volt, mint amennyit elbírtam volna belőle. Mi nem is a fájdalmunkat énekeltük rá a világra, mi szándékosan kínoztuk magunkat a világ minden fájdalmával. Nálunk a bluesban volt valami nyomasztó, amit sehonnan másból nem hallottam ki. Ezeknek a daloknak egy része az én puszta valóságom volt, inkább felejteni próbáltam belőle. Ez a blues nem volt dühös, csak szomorú. Szomorú emberek osztozása, a nagy közös bánatokon. Mesél az erdő. Egy egész könyvsorozatom volt ebből. Állatokról, óriásokról, törpékről, tündérekről, ahol a végén mindig jóra fordult minden. A Vadászat album véres. Kiosztott szerepek, eldöntött sorsok. Nem lennék vadász, nem vagyok áldozat, hajtónak is pocsék. Kíváncsi vagyok mi lesz a vége. Láttam nagyon régen egy filmet, a hosszú japán selymek 3-4 méter magasról lógtak, de ebben is képesek voltak harcolni, lassított táncmozdulatokkal a levegőben. Nem ismerték fel egymást a szereplők, de már azelőtt létezett a róluk szóló történet, hogy találkoztak volna. Valami gyöngyöt hordozgatott magánál mindegyik, onnan tudták. Én azt kicsit elhittem akkor, hogy vannak régebb óta kiosztott szerepek, mint amit születésünkkor kaptunk. Mi szüksége lehet egy hajtónak dalokra, bolondnak szavakra, csavargóknak versre?


3.20-as blues

Messze még a hajnal, három óra húsz,
Elkerül az álom, ágyam visszahúz,
Nem enged aludni, nem hagy most a blues.

Ülök ágyam szélén, a füstöt fújom, kék,
Egyedül maradtam, senkit nem tűrnék.
A blues legbelül gyilkol, az agyamat tépi szét.

Belépett az anyám és valamit kért,
Bólogatok neki, mintha érteném,
Nincs pénzem a bankban, a blues-é vagyok rég.

Kegyetlen vagy blues,
De gonosz vagy blues!
Nincs menedék, nincs segítség,
Óó futnék feléd álom,
Át minden határon.

De utolér a blues, és újra összezúz,
Nincs menedék, nincs segítség!
Hagyj magamra blues,
Hagyj aludni blues!

...nem hagy még a blues.


 

 

 

 

 

 


 

 

 

...
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.