Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2015.06.20

Nick Cave: A szerelmi dal

Nick Cave

 

A SZERELMI DAL

 

Hölgyeim és Uraim,

 

A meghívás, hogy eljöjjek ide tanítani, elôadást tartani, hogy megosszam Önökkel a tudást, amit a költészetrôl összegyûjtöttem az idôk során, vegyes érzelmekkel tölt el. A legerôsebb, legmakacsabb ellenérzésem az apámhoz kötôdik, aki angol irodalmat tanított a gimnáziumban, ahová még Ausztráliában jártam. Egészen tiszta emlékeim vannak magamról, ahogyan nagyjából tizenkét évesen ott ülök, mint ahogyan most Önök, egy osztály- vagy elôadóteremben az apámat nézve, aki itt fent állt, ahol most én állok, és borúsan, szerencsétlenül – mert alapjában véve mindig is borús, és szerencsétlen gyerek voltam – azt mondom magamnak: „Mindegy, hogy mit kezdek az életemmel, amíg sikerül elkerülnöm, hogy olyan legyek, mint az apám.” Negyvenévesen úgy érzem, semmit sem tehetek, ami ne vinne közelebb hozzá, ami ne tenne még inkább olyanná, mint ô volt. Negyvenéves koromra a saját apámmá váltam. És most itt vagyok egy elôadóteremben. És tanítok.

 

Az elôadás során a Szerelmi Dal-ról szeretnék egy kicsit beszélni, arról, hogy én személyesen hogyan közelítem meg a dalnak ezt a formáját, ami hitem szerint az egész mûvészi keresésem középpontjában áll. Továbbá szeretnék kitérni majd néhány más mûre is, melyekrôl valamilyen oknál fogva azt gondolom, hogy csodálatos példái a mûvészi alkotás ezen legnemesebb formájának: hogy hogyan írjunk meg egy nagy szerelmi dalt.

 

Az utóbbi húsz évre visszatekintve egy dolog tisztán kirajzolódik. Minden pokol és ôrület közepette úgy tûnik, egész idô alatt mégiscsak ugyanazt a dobot vertem. Úgy látom, egész életem során, minden mûvészi munkám egyetlen központi cél köré szervezôdött: hogy valahogyan megpróbáljam kifejezni annak a szinte tapintható veszteségérzésnek a természetét, ami az életemet beárnyékolta. Apám váratlan halálával egy hatalmas, tátongó lyuk robbant ki a világomból tizenkilenc éves koromban. Ezt a lyukat, ezt az ürességet az írással tanultam meg kitölteni. Erre az apám tanított meg, mintha csak a saját halálára készített volna fel. Az írás közvetlen kapcsolatot tett lehetôvé számomra a képzelet, az inspiráció és végül Isten felé. A nyelv használatával jöttem rá arra, hogy általa voltaképpen Istent írom bele a létezésbe. A nyelv lett a lepedô, amit a láthatatlan emberre dobtam, ez adott neki alakot és formát. Azóta is ez a legfontosabb mûvészi ambícióm: hogy a Szerelmi Dal médiumán keresztül Istent valóságossá tegyem. A Szerelmi Dal talán az ember legigazibb és legemberibb ajándéka Isten felismerésére, és egy olyan ajándék, melyre Istennek magának is szüksége van. Isten azért adta nekünk ezt az ajándékot, hogy ôt magát létre beszéljük és énekeljük, mert Isten a kommunikációban létezik. Ha a világ hirtelen elnémulna, Isten is felbomlana és meghalna. Jézus Krisztus maga mondta ezt, az egyik legszebb beszédében: „Ahol ketten vagy többen összegyûlnek, ott vagyok köztetek.” Azért mondta ezt, mert bárhol, ahol ketten vagy többen összegyûlnek, a nyelv ott van közöttük. Rájöttem, hogy a nyelv lett az orvosság a sebre, amit apám halála ütött rajtam. A nyelv lett számomra az elvágyódás gyógyszere.

 

Jóllehet a Szerelmi Dal rengeteg álruhát ölt magára – az elragadtatottság dalaitól kezdve az imádat, a harag és a kétségbeesés dalaiig, az erotikus daloktól az elhagyatottság és a veszteség dalaiig –, mindegyikük Istenhez szól, mert az igazi Szerelmi Dal a vágyakozás örökké kísértett birtokain húzza meg magát. Üvöltés a semmibe, hogy valaki szeressen és vigasztaljon minket, és ott él már az anyjáért síró gyermek ajkán is. A szeretô dala ez, aki a szerelmére vágyik, a holdkóros delíriuma, a könyörgô kérése Isten felé. Azoké, akiket a földhöz láncoltak a világi mindennapok, és repülni vágynak; repülni a képzelet, az inspiráció, az isteni felé. A Szerelmi Dalban fejezôdik ki minden kísérletünk, amivel istenivé akarunk válni, és felülkerekedni az átlagos és földi valóságon.

 

Apám halála olyan vákuumot, olyan ûrt teremtett az életemben, ahol a szavaim lassan keringeni kezdtek, csoportokba rendezôdtek, és végül megtalálták valódi céljukat. A nagy W. H. Auden azt írja: „Az úgynevezett traumatikus tapasztalat nem véletlenszerû, hanem egy lehetôség, amire a gyermek türelmesen várt a bekövetkeztéig, hogy az élete végre komoly üggyé váljon – ha pedig nem történt volna meg, talált volna helyette másikat.” Számomra az apám halála volt az a „traumatikus tapasztalat”, ami maga után hagyta azt az ûrt, amit késôbb Isten töltött be bennem. Milyen szép ez a gondolat, hogy mi magunk alkotjuk meg a katasztrófáinkat, és hogy a bennünk munkáló alkotó erôk hozzák létre azt. Mindannyiunknak létszükséglete az alkotás, a bánat pedig egy kreatív aktus. A Szerelmi Dal szükségképpen szomorú dal, sôt maga a szomorúság hangja. Mindannyian megtapasztaltuk már magunkban az érzést, amit a portugálok saudade-nek hívnak, és ami valami megmagyarázhatatlan elvágyódást, a léleknek valami névtelen és titokzatos vágyakozását jelenti – ez az érzés az, ami a képzelet és az inspiráció világát betölti, és melynek talajából a szomorú dalok kisarjadnak, mert a Szerelmi Dal valójában Isten fénye, ahogyan áttör a sebeinken.

 

Federico Garcia Lorca „A DUENDE elméletérôl és funkciójáról” tartott zseniális elôadásában megpróbál némi fényt vetni erre az illékony és megmagyarázhatatlan szomorúságra, ami bizonyos mûalkotásokat jellemez. „Mindenben, amiben megtaláljuk a sötét hangzásokat, a fekete hangot, ott van a duende is,” mondja, „ez az a misztikus erô, amit mindenki érez, de egy filozófus sem képes megmagyarázni.” A kortárs rockzenében, a területen, ahol dolgozom, úgy tûnik, egyre kevesebb a lélek, az a reszketô, nyughatatlan szomorúság, amirôl Lorca beszél. Izgalmat gyakran találunk benne; néha haragot is; de igazi szomorúságot csak ritkán. Bob Dylan mindig is birtokában volt ennek. Leonard Cohen kifejezetten ezzel foglalkozik. Van Morrisont fekete kutyaként követi, és bár ô gyakran próbál, mégsem szabadulhat tôle. Tom Waits és Neil Young meg tudják idézni. Polly Harveyt folyton ez kísérti. A barátom, Dirty 3 egy vödörre valót kapott belôle. A Spiritualised nevû bandát izgatja a dolog. A Tindersticks kétségbeesetten keresi ezt, de mindent egybevéve úgy tûnik, hogy a duende túl törékeny ahhoz, hogy túlélje a technológia brutalitását, és a zeneipar egyre csak gyorsuló ritmusát. Lehet, hogy a szomorúság egyszerûen csak nem hoz elég pénzt a konyhára, hogy a duende nem váltható át dollárokra. A szomorúságnak vagy duendének térre van szüksége a lélegzéshez. A melankólia nem szenvedheti a sietséget, és a csendben lebegve van igazán otthon. Minden Szerelmi Dalban benne kell lennie a duendének. Mert a Szerelmi Dal sohasem boldog igazán. Elôbb el kell fogadnia a fájdalom lehetôségét. Azok a dalok, melyek a szerelemrôl szólnak, és a soraik között mégsem bújik meg egy-egy fájdalmas sóhajtás, nem is Szerelmi Dalok, inkább Szerelmi Dalnak álcázott Gyûlölet-dalok, és óvakodni kell tôlük. Ezek a dalok megtagadják tôlünk az emberségünket, és a szomorúsághoz való istenadta jogunkat; rengeteg ilyen szemetet találunk az éterben. A Szerelmi Dalban ott kell rezegjen a bánat suttogása, a gyász harangzúgása. Az az író, aki nem hajlandó felfedezni az emberi szív sötétebbik oldalát, soha nem lesz képes meggyôzôen írni a szerelem varázslatos, csodás, örömteli oldaláról, éppen úgy, ahogyan a jóságban sem lehet megbízni, ha csak nem ugyanazt a levegôt szívta, mint a gonoszság – itt eszünkbe jut Krisztus örök metaforája akit két bûnözô közé feszítettek fel – vagyis a Szerelmi Dalban, a dallamában, a szövegében mindenképpen éreznünk kell a szenvedésre való potenciált.

 

Lou Reed a Perfect Day címû figyelemre méltó dalában gyakorlatilag naplóformában szedi sorra a különbözô eseményeket, melyek együtt egy „Tökéletes nap”-ot alkotnak. Egy olyan nap ez, melyben benne van a szerelem minden gondtalan szépsége, ahogyan ô és a szerelme ülnek a park ban, Sangriát isznak, állatokat etetnek az állatkertben, moziba mennek stb., de valójában a harmadik versszakban sötéten meghúzódó sorok – „Azt hittem, valaki más vagyok, valaki jó” [1] – azok, melyek ezt az egyébként szentimentális dalt a melankólia mestermûvévé avatják. Ezekbôl a sorokból nemcsak a beszélô kudarcát és fájdalmát érezzük meg, de emellett általánosan is emlékeztetnek minket a szerelem illékony természetére – hogy az éneklô, bár megkapja a maga „tökéletes nap”-ját a parkban, de mint Hamupipôkének, aki éjfél után vissza kell térjen varázstalanított világának minden hamujához és nyomorához, a nap végén neki is vissza kell térnie régiönmagához, ahhoz a rossz emberhez, aki addig volt.

 

Nagyjából húszévesen kezdtem el olvasni a Bibliát, az Ótestamentum kegyetlen prózájában, szavainak ízében és képeiben pedig kimeríthetetlen inspirációs forrásra leltem. Salamon Király Éneke, ami talán a valaha írt legnagyobb szerelmi dal, hatalmas hatással volt rám. A szöveg nyílt erotikája, a szeretôk teste körül megtett metaforikus utazás – ahogy a melleket szôlôfürtökhöz és fiatal szarvasokhoz, a hajat és a fogakat kecskék és bárányok nyájához, a lábakat márványoszlopokhoz, a köldököt egy kerek kehelyhez, a hasat pedig egy halom gabonához hasonlítja – ez az egész, letaglózó képi világ rakétaként repít minket a tiszta képzelet világába. Bár a szerelmesek fizikailag nem lehetnek együtt – Salamont kitiltották a kertbôl, ahol a szerelme énekel –, mégis egyetlen lénnyé gyúrja ôket össze az a számtalan vad, mániákus kép, amit az egyik szerelmes a másikra vetít ezen erôszakos, szerelmi metaforák sorozatán keresztül. Salamon éneke valóban egy rendkívüli szerelmes dal, engem mégis a Zsoltárokként ismert szerelmi dalok vagy versek ihlettek meg inkább. A Zsoltárokban, melyek közvetlenül ember és Isten kapcsolatával foglalkoznak, megtaláltam mindazt a zajos kétségbeesést, elvágyódást, egzaltációt, erôszakos erotizmust és brutalitást, amire szükségem volt. A Zsoltárok szövegeiben ot szorong a saudade, ott dübörög a duende, és szinte vergôdik a vérszomjas erôszaktól. Sok szempontból ezek a dalok lettek késôbb a szadisztikusabb szerelmi dalaim példaképei. A 137. zsoltár, az egyik személyes kedvencem és amelybôl a Boney M. nevû híres kis banda slágerlistás számot csinált, tökéletes példa mindarra, amirôl eddig beszéltem.

 

137. zsoltár

 

Amikor Babilon folyói mellett laktunk,

sírtunk, ha Sionra gondoltunk.

2. Az ott levô fûzfákra akasztottuk a hárfáinkat.

3. Mert akik elhurcoltak minket,

énekszót követeltek tôlünk,

és akik sanyargattak, öröméneket:

Énekeljetek nekünk a Sion-énekekbôl!

4. Hogyan énekelhetnénk éneket az Úrtól idegen földön?

5. Ha megfeledkezem rólad, Jeruzsálem, bénuljon meg a jobb kezem!

6. Nyelvem ragadjon az ínyemhez,

ha nem emlékezem rád, ha nem

Jeruzsálemet tartom legfôbb örömömnek!

7. Emlékezz, Uram, az edómiakra,

aki azt mondták Jeruzsálem napján:

Romboljátok le, romboljátok le, egészen az alapjáig!

8. Babilon pusztulásra méltó népe!

Boldog lesz, aki megfizet neked azért, amit velünk elkövettél.

9. Boldog lesz, aki megragadja,

és a sziklához csapja csecsemôidet!

 

A Szerelmi Dal tehát el kell érje az irracionális, az abszurd, a megzavarodott, a melankolikus birodalmát, a mániákus ragaszkodás, az ôrület területét, hiszen a Szerelmi Dal maga a szerelem hangja, és a szerelem, természetesen, az elmebetegség egyik formája. Legyen bár szó istenszerelemrôl vagy romantikus, erotikus szerelemrôl – a dal mindkét esetben azt az igényünket fejezi ki, hogy elszakadjunk a racionálistól, hogy úgyszólván magunk mögött hagyhassuk az érzékeinket. A Szerelmi Dal sokféle álruhában érkezik, és látszólag rengeteg különbözô okból írják – romantikus szerelmi vallomásként, Istenhez szóló könyörgésként vagy panaszként, bosszúból vagy magasztalásból, hízelkedésbôl vagy ártó szándékkal – én is írtam már dalokat mindezen okokból –, de végsô soron minden Szerelmi Dal azért születik, hogy a nyelv által kitöltse az ember és Isten között feszülô csendet, hogy csökkentse a távolságot a véges és az isteni között. A 137. zsoltárban a költô „idegen földön” találja magát, és arra kényszerítik, hogy Sionról énekeljen. Esküt tesz a szülôföld szeretetére, és a bosszúról álmodik. Erôszakos érzelmei egészen hátborzongatóvá válnak, ahogyan a szülôföldjéhez és Istenéhez szól, mondván, hogy boldog lesz, ha megölheti az ellenfele gyermekeit. A Bibliában, és fôleg az Ótestamentumban idôrôl idôre felfedeztem ezt, ahogyan az elragadtatás, az extázis és szerelem versei ezzel látszólag ellentétes érzelmeket is tartalmazhatnak – gyûlöletet, bosszúvágyat, vérszomjat stb., hogy ezek az érzelmek nem zárták ki egymást kölcsönösen. Ez a gondolat máig tartó hatással volt a dalaimra.

 

A modern popzene világában, ebben a világban, ami állítólag nagyon is a Szerelmi Dallal foglalkozik, valójában azonban leginkább masszív, langyos, vaníliaszínû csecsemôhányadékkal tölti meg az étert, a bánat nem szívesen látott vendég. De néha mégis találkozunk egy-egy olyan dallal, ahol az eldobható, mûanyag ritmusok mögött ott rejtôzik egy igazi, pusztítóan szerelmes dalszöveg. A Better The Devil You Know, melyet Stock, Altkin és Waterman slárgergyárosok írtak és az ausztrál popszenzáció, Kylie Minogue énekel, ilyen dal. Hogy a szerelem iszonyatát egy agyatlan, ártalmatlan popszámba rejtsük vagy öltöztessük, érdekes gondolat; a Better The Devil You Know sorai a popzene egyik legerôszakosabb és legkétségbeejtôbb dalszövegét alkotják [2].

 

JÁRT UTAT JÁRATLANÉRT

 

Mondd, hogy többé nem hagysz el

S visszafogadlak megint

Nem kell több kifogás, nem, nem

Már hallottam mindet régen

Százszor mondtad már nekem

Megbocsátok és felejtek

Ha azt mondod, szerelmünk megmarad

Mert igaz, mit mondanak a régiek

Járt utat járatlanért el ne hagyj

A szerelmünk nem volt tökéletes

Tudom, ez világos, ne tagadd

Azt mondod szeretsz, szeretsz

Többet nem is kell, hogy adj

Jövök azonnal, hogyha hívsz

Minden nap itt leszek neked

Hogy a szerelmed megmutasd

Mert igaz, mit mondanak a régiek

Járt utat járatlanért el ne hagyj

Visszafogadlak

Visszafogadlak megint

 

Amikor Kylie Minogue ezeket a szavakat énekli, a hangjában lévô ártatlanság csak még meggyôzôbbé teszi ezt a hátborzongató szöveget. A sötét, gonosz és szomorú gondolat, ami megjelenik benne – hogy minden szerelmi kapcsolat természete szerint a kizsákmányoláson alapszik, ám ez a kizsákmányolás, legyen bár fizikai vagy lelki, mindig szívesen fogadott, és egyre csak több kell belôle –, remekül mutatja, hogyan képes akár a legártalmatlanabb szerelmes dal is szörnyû emberi igazságokat rejteni magában. Mint Prométheusz, akit a sziklához láncoltak, hogy a sas minden éjjel lakmározhasson a májából, Kylie a szerelme áldozati bárányává válik, aki ôszinte bégetéssel hívja a nyáladzó, kiéhezett farkast, hogy újra és újra lakmározzon belôle, mindezt a legmenôbb techno-ritmusokra. „Visszafogadlak, Visszafogadlak megint”. Valóban. A Szerelmi Dal itt annak lesz az eszköze, hogy egy olyan szívszaggató portrét fessünk az emberi természetrôl, ami nem sokban különbözik az Ótestamentum zsoltárainak emberképétôl. Mindkettô üzenet Isten felé, kétségbeesett, öngyûlölettel terhes kiáltás az ásító ürességbe, a szabadulásért. Ahogyan korábban mondtam, mûvészi pályafutásom központjában mindig is az a vágy, pontosabban az a szükséglet állt, hogy valahogyan kifejezzem a veszteség és a vágyakozás legkülönbözôbb érzéseit, melyek a egész életemben ott fütyültek a csontjaimban, és ott énekeltek az ereimben. Ennek során mintegy kétszáz dalt írtam, melyeknek nagy részérôl talán elmondhatom, hogy Szerelmi Dalok. Szerelmi Dalok, tehát a meghatározásom szerint szomorú dalok. Ebbôl a figyelemre méltó anyagból kiemelkedik egy maroknyi dal, melyek igazán pontosan példázzák mindazt, amirôl beszéltem. Sad Waters, I Let Love In, Deanna, From Her To Eternity [3], Nobody’s Baby Now, Into My Arms, Lime Three Arbour, Lucy, Straight To You. Büszke vagyok ezekre a dalokra. Ôk az én borongós, kegyetlen, fekete szemû gyermekeim. Sötéten ülnek egymagukban, és nem játszanak a többi dallal. A legtöbbjük nehéz terhességbôl és fájdalmas, komplikált szüléssel jött a világra. A legtöbbjük közvetlen személyes tapasztalaton alapszik, és a legkülönbözôbb okokból fogantak meg, mégis, ez a néhány szerelmi dal végsô soron mind ugyanaz – egy-egy életvonal, melyet egy fuldokló ember vet az isteni világ galaxisai közé. Légiónyi oka van annak, ami miatt úgy érzem, le kell üljek megírni egy Szerelmi Dalt. Az okok egyik része jóval világosabbá vált elôttem azután, hogy leültem beszélgetni az egyik barátommal, akit az anonimitás kedvéért csak J.-ként említek. J. és én bevallottuk egymásnak, hogy mindketten abban a pszichológiai betegségben szenvedünk, amit a lélekgyógyászat erotografománia névvel illet. Az erotografománia leküzdhetetlen, mániákus vágy, hogy az ember Szerelmes Leveleket írjon. Ez a barátom elmondta, hogy az utóbbi öt évben több mint hétezer Szerelmes Levelet írt meg és küldött el a feleségének. Teljesen kimerültnek látszott, a szégyen pedig szinte tapintható volt körülötte. Én ugyanebben a betegségben szenvedek, de szerencsére még nem értem el azt az elôrehaladott állapotot, mint szegény J. barátom. Amikor a Szerelmes Levél erejérôl beszélgettünk, nem meglepô módon úgy találtuk, hogy nagyon sokban hasonlít a Szerelmi Dalhoz. Mindkettô voltaképpen egy kiterjesztett meditációként mûködött a szeretett lény fölött. Mindkettô arra szolgált, hogy valahogyan lecsökkentse a távolságot a feladó és a címzett között. Mindkettô olyan idôtálló erôvel bírt, ami idegen a kimondott szótól. Mindkettô önmagában véve is egy-egy erotikus cselekvés volt. Mindkettô képessé tett arra, hogy a szavak által, mint Pygmalion az ô kôbôl faragott szerelmesét, mi is újraalkossuk a szeretett lényt a magunk számára. És fájdalom, de a levelezés legkedvesebb formája, a Szerelmes Levél, éppen úgy, ahogyan a Szerelmi Dal is, ma áldozatul esett a technológia hideg sebességének, ennek a gondatlan és lélektelen kornak, amiben élünk. Zárásképpen szeretnék az egyik saját dalommal foglalkozni, melyet a Boatman’s Call címû albumomhoz írtam. Ez a dal érzésem szerint eléggé jól példázza mindazt, amirôl ma beszéltem. A dal címe Far From Me [4].

 

MESSZE VAGY

Minden csak érted volt

Érted jöttem a világra

Csak érted élek és miattad halok meg

Beléd halok, meglásd

Édes kis drágaságom

Körülöttünk mindenki átver mindenkit, látom

Te meg túl messze vagy

Túl messze vagy

Túl a háborodott tengeren

Nem vagy velem

Mert bármirôl beszéltem is

A mosolyod válaszolt

Lemenô napként égett a szemed és

Szép arcod a fénye volt

Remélem, minden a legnagyobb rendben

És gyermekszíved boldog kis gyermekmelledben

De most túl messze vagy

Messze vagy

Messze vagy

S bár nem tudom, de azért sejthetô

Hogy ez az ûrhang nem fog felelni

Nevetséges és felemelô

Ahogyan nem tudok betelni

Mert jó hallani a hangod, nem vitás

De nem tudnál-e felhívni néha, mondd, valaki mást

Ôrzöl-e még

Ha itt se vagy

Velem vagy-e

Még, ha vagy

Túl messze vagy

Azt mondtad, sose hagysz el

Hogy jóban-rosszban osztozunk

Te magad biztattál

Édes, hûtlen barát

Rendíthetetlen voltál

De a legelsô gondnál rögtön hívtad a mamát

S most messze vagy

Túl messze vagy

Túl a halott haltalan vizen

Nem vagy velem

 

A Far From Me megírása négy hónapig tartott, pontosan addig, amíg a kapcsolat, amit leír. Az elsô versszak a kapcsolat elsô hetében íródott, és tele van az új szerelem minden heroikus drámájával, ahogyan leírja az érzések totalitását, miközben elismeri a szenvedés lehetôségét – beléd halok, meglásd. A versszak a dalban leírt két szerelmest egy kegyetlen világgal állítja szembe – ahol mindenki átver mindenkit –, és behozza a fizikai távolság gondolatát, amit a cím is sugall. Viszont különös módon, mintha csak a korábban említett „traumatikus tapasztalat” bekövetkezésére várt volna, a dal nem hagyta befejezni magát egészen addig, amíg el nem jött a katasztrófa. Néhány dal ilyen trükkös módon mûködik, és nem árt, ha az ember résen van, amikor foglalkozik velük. Elég gyakran szembesülök azzal, hogy a dalok, amiket írok, többet látszanak tudni arról, hogy mi folyik az életemben, mint én magam. Több oldalra való négysoros versszakot írtam ehhez a dalhoz, amikor a kapcsolat még boldogan ment a maga útján. Az egyik ilyen versszak így szólt [5]:

 

A Kamélia, a Magnólia

Virága olyan szépre nôtt

És a Szûz Mária-templom harangja

mondja meg nekünk az idôt

 

Csinos kis szavak, ártatlan szavak, melyek mit sem sejtenek arról, hogy a talaj bármikor kicsúszhat az egész dolog alól. Van valami különös szépség a közvetlen személyes tapasztalathoz kötôdô Szerelmi Dalokban, melyek valós események poetizálásából születtek. Ugyanúgy életben maradnak, mint az emlékek, és mivel élnek, növekedésnek indulnak, változásokon mennek keresztül, tovább fejlôdnek. A Far From Me címû Szerelmi Dal olyan személyiségre tett szert, ami túlmutat azon, amit eredetileg adtam neki, és megváltoztatta az eseményhez való saját viszonyomat is. Ez egészen rendkívüli dolog, és egyike a dalszerzés legcsodálatosabb hozadékainak. A dalok, melyeket elmúlt kapcsolatok kapcsán írtam, lassan maguk lettek a múltbéli kapcsolatok. Rajtuk keresztül képes voltam mitologizálni az életem hétköznapi eseményeit, felemelni ôket a mulandó idô síkjáról, és egyenesen a csillagok közé hajítani ôket. A Far From Me soraiban leírt kapcsolat már régen megszûnt, de maga a dal tovább él, és a vér lüktetésével tölti meg a múltamat. Ebben áll a dalszerzés egyedülálló szépsége.

Húszévnyi dalszerzés áll mögöttem, az üresség mégis mélyen tátong továbbra is. Ugyanaz a megmagyarázhatatlan bánat, a duende, a saudade, ugyanaz a szent elégedetlenség dolgozik bennem, mint azelôtt, és talán ez így is marad egészen addig, amíg végül szemtôl szemben meg nem látom Isten arcát. De amikor Mózes szemtôl szemben akarta látni Istent, azt a választ kapta, hogy Istent senki nem láthatja úgy, hogy utána életben maradjon (Móz.II./33.20). Nos, ami engem illet, ez nem zavar. Jól megvagyok a bánatommal. A maradék idômben pedig, továbbra is keresésre ítélve, maguk a dalok, ez a nyomorult, szomorú szemû gyerekcsapat futkározik körbe körülöttem, védelmez, vigasztal és életben tart. Ôk a lélek útitársai a számkivetésben, akik kimondják az erônkön felüli vágyat arra, ami nem e világról való. A képzelet egy másik világra vágyik, a Szerelmi Dal írásán keresztül pedig az ember egy asztalnál ülhet a veszteséggel és a vággyal, az ôrülettel és a melankóliával, az eksztázissal, a varázslattal, az örömmel és a szerelemmel, egyként érezve irántuk tiszteletet és hálát. A spirituális keresésnek rengeteg arca van – vallás, mûvészet, drog, munka, pénz, szex –, de kevés szolgálja ilyen közvetlenül Istent, és kevésért jár ennyi jutalom, mint ezért.

 

Köszönöm.

 

 

A FORDÍTÓ JEGYZETEI

[1] Eredetiben: „I thought I was someone else, someone good.”

[2] Az eredeti cím egy angol kifejezés lerövidítése (better the devil you know than the devil you don't). Szó szerint: az

ördög, akit már ismersz, még mindig jobb mint az, akit nem.

[3] L. Kemény István fordításában (From Her To Eternity – Csak ôt és mindörökké) in Nick Cave: Válogatott versek

1984–2004, 6. o. (Jonathan Miller Kiadó, Budapest, 2005.)

[4] A dal szövegét Tóth Krisztina fordításában idézzük. Ld. Nick Cave: Válogatott versek 1984–2004, 152. old.

(Jonathan Miller Kiadó, Budapest, 2005.)

[5] Eredetiben: „The Camelia, the Magnolia / Have such a pretty flower / And the bells of St. Marys / Inform us of the hour.”

(Dunajcsik Mátyás fordítása)

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.